A Magyar Rákellenes Liga kezdeményezésére 2005 szeptemberében jött létre az Onkológiai Kerekasztal. A Kerekasztalra hagyományosan meghívást kapnak a releváns betegszervezetek és a szakma képviselői, valamint a szakmai és pénzügyi döntés előkészítők és döntéshozók. Az Onkológiai Kerekasztal üléseire nagyjából évente kerül sor, ahol mindig más, az onkológiai kezelés éppen legaktuálisabb kérdéseivel foglalkoznak a meghívottak.

Az Onkológiai Kerekasztal legutolsó ülését az elmúlt hetekben „Merre tart a személyre szabott medicina?” címmel tartották meg. A mostani ülés célja az volt, hogy ráirányítani a figyelmet arra, hogy a magyarországi onkológiai halálozási adatokon jelentősen lehetne javítani, ha felállna a személyre szabott terápiák rendszere a diagnosztikában és a terápiás szemléletben egyaránt. A speciális témára való tekintettel egyúttal a Magyar Személyre Szabott Medicina Társaságot (MSZMT) is felkérték, hogy legyen az esemény szakmai védnöke.

A házigazda (Magyar Rákellenes Liga) és a szakmai védnök (Magyar Személyre Szabott Medicina Társaság) mellett az eseményen képviseltette magát a Magyar Onkológusok Társasága, a Magyar Klinikai Onkológiai Társaság, az Országos Onkológiai Intézet, az Onkológia és sugárterápia szakmai kollégium, a Patológia szakmai kollégium, a Tüdőgyógyászat szakmai kollégium, valamint az Országos Betegjogi, Ellátottjogi, Gyermekjogi és Dokumentációs Központ (OBDK), a Nemzeti Betegfórum (NBF), a Terápiás Együttműködésért az Egészségügyben Közhasznú Egyesület (TEREK), és a Magyar Orvostársaságok és Egyesületek Szövetsége (MOTESZ).

A szervező Magyar Rákellenes Liga vitaindítójában elmondta, hogy az elmúlt években számtalan, az eddigiektől gyökeresen eltérő módszerű kezelési lehetőség látott napvilágot, amik újszerű megközelítést igényelnek mind a beteg, mind a kezelőorvos részéről. Jellemzően azonban csak a lehetőségekről esik szó a korlátokról annál kevésbé, pedig fontos, hogy az érintettek megértsék a személyre szabottság lényegét a túlzott elvárások megelőzése érdekében.

A költséghatékonysági összefoglalóban bemutatták, hogy az elmúlt évek adatai alapján a célzott terápiás megoldások egyértelműen költséghatékonyságot növelő eszköznek bizonyultak. Mindazonáltal már itt felhívták rá figyelmet, hogy az elérhető hatékonyságnövekedés kulcsa a célzottság és (a beteg személyes kockázat) beazonosítás, illetve hogy a költségcsökkenés hosszabb életszakaszokat vizsgálva adja ki a maximumát.

A résztvevők egyetértettek abban, hogy a hiteles terápiás döntések elengedhetetlen feltétele a megfelelő diagnosztikai lehetőségek megteremtése, kialakítása. Ennek része, hogy mind orvosi, mind humánus szempontokból elfogadhatatlan, ha a hiányzó diagnosztikai lehetőség/kapacitás miatt kell az érintett betegnek hosszan várakoznia.
A résztvevő szakemberek részletesen bemutatták, hogy ebben a gyorsan fejlődő és növekvő szegmensben már most is súlyos a diagnosztika alulfinanszírozottsága. A helyzetet jól mutatja, hogy míg 2013-ban mintegy 900 millió forintnyi értékben végeztek el molekuláris diagnosztikai vizsgálatokat az állami finanszírozású rendszerben, addig az erre előirányzott éves keret mintegy 200-250 millió forint volt csak. E hiány finanszírozására a diagnosztikai központok hosszabb távon képtelenek, aminek már most vannak kézzelfogható jelei.

Ez utóbbi kérdés a modern, célzott terápiás gyógyszerek alkalmazásához is szorosan kapcsolódó téma. A legtöbb ilyen jellegű készítménynek ugyanis már a forgalomba hozatali engedélyében (törzskönyvében) előírják, hogy milyen molekuláris vizsgálatok elvégzése (és megfelelő eredménye) esetén kerülhet sor a terápia alkalmazására. A szakmai képviselői nyomatékosan kérték, hogy az ilyen célzott hatású készítmények támogatásba kerülésekor egyben a megfelelő diagnosztikai lehetőséget is teremtsék meg, és egyben azt is jelezték, hogy szívesen lennének partnerek például a kapacitás szükséglet előrejelzésében.

Abban is teljes egyetértés volt, hogy bármennyi pénzt el tudnánk költeni az egyéni egészségigények alapján, így közösségi megegyezés kell a korlátokról: a prioritásokról és a vállalható ráfordítások mértékéről. Előbb vagy utóbb egyértelműen meg kel határozni, hogy „kinek mi jár”, mivel csak így kezelhetőek a betegek elvárásai. E döntés meghozatalát – mivel a korlátok leginkább anyagi jelegűek – nem lehet egyedül az orvosokra bízni. Ezzel kapcsolatban feltétlenül szükség van a meglévő törvényi keretek további finomítására, részletezésére is.

Végezetül többször is szó esett az új terápiás lehetőségekkel járó új megközelítésről: a lehetőség, a jog, és a kötelezettség együtteséről:
• Az érintettnek legyen lehetősége hozzáférni ezen új terápiákhoz, de el kell fogadnia, ha valami számára orvosilag nem indokolt.
• Ha egy terápia szakmailag indokolt, akkor az érintett kapja is azt meg, és pusztán anyagi okokból az ne maradjon el vagy félbe – ez beteg joga és a finanszírozó kötelessége
• Ha viszont egy beteg ilyen jellegű (sokszor igen költséges) terápiát kap, akkor ő viszont tegyen meg mindent annak érdekében, hogy a terápia ki tudja fejteni a maximális hatékonyságát – ez a beteg kötelessége és a finanszírozó jogos elvárása

Látható tehát, hogy az új, „szerződéses jellegű”, megközelítés elfogadása, pláne teljesítése, csak megfelelő kommunikációval, és a beteg-együttműködést konkrétan támogató eszközökkel és módszerekkel együtt sikerülhet csak. A házigazda Magyar Rákellenes Liga – és a többi e területen működő betegszervezet is – elsősorban ebben tud hatékonyan segíteni.

Forrás: VM.komm Kommunikációs Tanácsadó Iroda